A szabadmerülés egy teljesen természetes dolog. A vízben az ember nem képes lélegezni (feltéve, hogy nem használ valamilyen légzőkészüléket), így a vízben közlekedésre, mozgásra két lehetősége marad: az egyik a közismert úszás a felszínen, míg a másik lehetőség a szabadtüdős merülés, ha felszín alá szeretne jutni. Az embernek szüksége van levegőre, és ez korlátokat szab a szabadmerülésnek. Ezek a korlátok a víz alatt úszva megtehető legnagyobb távolságra, a víz alatt eltölthető legnagyobb időre és az egy lélegzettel elérhető legnagyobb mélységre vonatkoznak. Az apneában ezen gyakorlatokban lehetséges versenyezni egymással, de legfőképpen önmagunkkal.

A mélység mindig is nagy vonzerőt jelentett az önnön korlátain túllépni kívánó búvárok számára. A legegyszerűbb módja a mélyre merülésnek az úszás, amelyben csak a saját testére hagyatkozik a búvár, uszonyt sem használva. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az ember által végrehajtott első merülések ilyen módon történhettek. Ha uszonyt is használ a freediver, akkor már gazdaságosabban tudja magát előre hajtani, és ezért mélyebbre juthat. Ezen módszerek közös sajátossága, hogy a búvár ugyanúgy úszik a felszínre, ahogy alámerült.
Nyilvánvalóan, ha súllyal segíti a merülést, akkor kevesebb erőkifejtéssel juthat mélyebbre. A súly a mélyben marad, így a felszínre emelkedést nem gátolja. A búvárnál levő súly a merülés közben változik. Ezzel az úgynevezett változó súlyú merüléssel nagyobb mélységeket lehet elérni, mint az állandó súlyú módszerrel. Azonban még itt is sok izommunkára van szüksége a merülőnek, hogy a felszínre felérjen, hiszen felfele úsznia kell. Az egyre nagyobb mélységek eléréséhez ezt az utolsó vissza fogó tényezőt is ki kellett iktatni.

A vízben erre természetes módon egy emelőballon adhat megoldást. Ez gyakorlatilag egy szájával lefele fordított zsák, amelyet levegővel töltenek fel (képzett búvároknak nem árultam el ezzel újat). A freediver elérve a célmélységet, ebbe kapaszkodhatva a felszínre juthat anélkül, hogy az úszásával több oxigént fogyasztana. Ezt hívják No Limit merülésnek.
A merülések egy kötél mentén történnek, a ballon is ezen csúszik felfele magával húzva a búvárt. A súly is bonyolultabb, mint néhány ólomkocka. Gyakorlatilag egy a kötélhez kapcsolt szán (sledge), amelyen fékberendezés is megtalálható, hogy a freediver ennek a segítségével szabályozhassa a merülés sebességét. A szánon van elhelyezve a ballon, a ballont sűrített levegővel feltöltő palack, a ballon kioldó mechanizmusa és esetlegesen a tartalék biztonsági rendszer.
A szánok közül néhánynak áramvonalas alakja van, amely gyorsabb merülésre ad lehetőséget, és a búvárt is védi valamelyest a körülötte gyorsan áramló víztől.

Azt lehetne gondolni, hogy ez az ága a legkönnyebb az apneának. Valóban: ugyanakkora mélység elérése ezzel a módszerrel a legkönnyebb. Azonban ahogy kialakult ez a módszer, folyamatosan a többi előtt járt az elért mélységek tekintetében, az abszolút mélységi rekordok ebben a számban születtek.

A fő nehézség a No Limit esetében maga a mélység. Egyrészt az egyenlítés miatt. Csak gondoljunk bele: -150 méter mélyen tizenhatszoros nyomásnak van kitéve az emberi szervezet. A tüdőben levitt levegő a tizenhatod részére nyomódik össze. A tüdő térfogata ekkor kisebb lenne, mint amire anatómiailag lehetőség van. Ekkor lép életbe az úgynevezett "blood shift" jelenség, aminek eredményeképpen a tüdő alveolusai közé a szövetekbe vérplazma áramlik, és tölti ki a tüdőben levő gáz összenyomásával felszabaduló helyet.
Az egyéb levegővel töltött üregek (belső fül, arc-, homloküregek) egyenlítése is igen bonyolult. Van egy módszer, amiben ezeket az üregeket tudatosan elárasztják vízzel, hogy ne kelljen egyenlíteni azokat (a No Limit freediverek ezért nem viselnek maszkot sem).
A mai rekordszinten már gyakorlatilag mindenki ezt a módszert követi. A fiziológiai veszélyek és nehézségek azonban nem merülnek ki ebben, mert a hatalmas nyomás a test többi részére is hatással van, sőt - jóllehet a szabadtüdős búvár nem lélegez lent, magasabb nyomáson levegőt - mégis kialakulhat dekompressziós betegség.
A fiziológián túl hatalmas pszichológiai nyomás nehezedik a búvárra: teljes sötétség, a hideg víz és annak a tudata, hogy olyan mélyen jár, ahol még senki előtte. Bizony van úgy, hogy eluralkodik a határozatlanság, esetleg a félelem a mélybe merülőn, és inkább ösztönösen elengedi a szánt és a felszínre úszik. Ezt szokták "chicken out"-nak nevezni.

Általában az első híres freediver feljegyzésnek Georghios Haggi Statti merülését tekintik, amely 1913-ban történt, -76 méteres mélységbe, változó súlyú módon. A modernebb kori történelem első rekordtartója egy olaszországi magyar haditengerészeti tiszt Raimondo Bucher, aki 1951-ben 30 méterre merül, ’52-ben 39 méterrel szerzi vissza a rekordtartó címet két olasz társától. 1960-ban merül 45 méterre Enzo Maiorca, aki még hosszú ideig meghatározó személyisége a freedivingnak. Az ő neve ismerős lehet azoknak, akik látták Luc Besson filmjét, a Nagy kékséget.
Enzo Molinarit az ő alakja ihlette. A filmben a riválisa Jacques Mayol, a francia, aki a valóságban is többször elhódította tőle a rekordtartó címet. Versengésük kezdetén az amerikai Bob Croftnak is volt alkalma egy-egy ideig a legmélyebb embernek lennie (’67 -64m, ’67 -67m, ’68 -73m). Ám 1970-tól 1983-ig csak kettőjük közül valamelyik tartotta a csúcsot.
Jacques Mayol lépte át először a lélektani határnak számító -100 méteres mélységet 1976-ban -101 méterrel. ’83-ban megdöntötte saját rekordját -105 méterrel, majd visszavonult. Tanítványa a tehetséges Angela Bandini ’89-ben -107 méterre merült, nő létére maga mögé utasítva a férfiakat. Kubában, szegény környezetben nevelkedett Francisco ’Pipin’ Ferreras, aki ’89-ben -112 méterrel tette le névjegyét. Az USA-ban jegyezte ezután rekordjait, amikből nem kevés született mind a mai napig. Fő riválisa neki az olasz Umberto Pelizzari, aki ’91-ben -118 méterre jutott le.
Kettejük párharcát - amely alapján készült az OceanMen című IMAX film - tarkítja még a szintén olasz Gianluca Genoni néhány közbeszólása (’98 -131m, ’99 -138m).

1999-ben egy újabb francia lépett a színre: Loic Leferme, aki akkor -137 méterrel döntötte meg a világrekordot, de 2002-ben már -162 méternél jár. Pelizzari stílusosan megmerülte a -150 métert még ugyanabban az évben, majd kiszállt a versengésből. Pipin tovább folytatta és felesége, Audrey Mestre is igen tehetséges volt, egészen a bekövetkezett tragikus balesetéig. Sajnos egy No Limit merüléskor a nem megfelelő technikai háttér (az emelőballon hibája) miatt életét veszítette. 2002-ben Tanya Streeter merült -160 méterre, majd Audrey Ferreras -166-ra, majd ugyanebben az évben, a balesetét megelőző napon -170-re.

2004-ben Loic Leferme -171 méterre javítja a legmélyebb egy levegős merülés rekordját, Pipin is ennyinél jár (558 láb).

A legújabb fejlemény Patrick Musimu szinte hihetetlen mostani rekordja, amellyel igen magasra (mélyre) tette a mércét: -200,3 méter!

Ahogy írtam, a a No Limit búvár nem visel maszkot, így a környezetét nem látja, csak homályosan. Azonban ez nem is igazán érdekes, mert egy ilyen merülés egy utazás, amely nemcsak konkrétan a mélybe és onnan vissza a felszínre tart, hanem átvitt értelemben a freediver saját elméjében is zajlik. Egyfajta speciális meditáció ez, és az ágazat legjobbjai gyakran beszélnek arról, hogy milyen fantasztikus élményekkel, tapasztalatokkal lesznek gazdagabbak egy-egy ilyen merülés, egy-egy ilyen felfedező utazás során.

Az orvostudomány már sokszor meghúzta a végső határt a mélységben, amit az ember még sérülés nélkül merülni képes. A szabadtüdős búvárok legjobbjai azonban mindig túlléptek ezen - egészségesen!

Valóban - ahogy a módszer neve is No Limit: nincsenek határok.