A szabadtüdős merülés - a felszín alá merülés első formája - napjainkban is közkedvelt időtöltés és sporttevékenység. Az ember ősei is rájöttek arra, hogy a lélegzetük visszatartásával képesek a vízfelszín alá hatolni és felkutatni a sekély vizá partvidékeket, ahol leginkább szivacsot, gyöngyöt, kagylókat és élelmet kerestek. A történelmi kutatások olyan görög vízalatti harcosokról számolnak be, akika za ellenséges flották alá úsztak, bekerítették és elvágták a hajók horgonyait.

Egy kecskebőrből készült tömlő volt az első olyan eszköz, amely lehetővé tette, hogy az ember meghosszabbítsa vízalatti tartózkodásának idejét. Köveket kötött a derekára, mely legyőzte a felhajtóerőt, miután pedig tartalék levegője elfogyott, elegendő volt csupán megszabadulni a kövektől, hogy feljöhessen a felszínre.

Egy másik ötlet is született arra, hogyan lehetne folyamatosan lélegezni a víz alatt. Ez volt a légzéshez használt cső, a mai snorkel előfutára. A légzőcső elég jól használható mindaddig, amíg nem merülünk 30cm-nél mélyebbre, mivel a víz nehezebb a levegőnél(tehát nyomást gyakorol a tüdőnkre), ezáltal pedig a levegővétel is nehézkessé válik.

A búvárharang gyakorlatilag a légzőcsső nagy kiterjedésű változata. A szárazföldön ez természetesen levegővel telik meg, vízbe merüléskor pedig nagy súlya miatt képes alásüllyedni. A búvárharang sem bizonyult azonban tökéletes megoldásnak, mivel mind mozgásban mind pedig levegőkészletében korlátozott volt. Szinte teljesen félre is tették ezt az eszközt, amikor a XIX. században Augustus Seibe egy teljesen új készüléket talált fel, amely a mai búvárfelszerelés ősének is tekinthető.

Akárcsak a búvárharang, Seibe találmánya is sűrített levegőt használt, azonban egészen más módon. Nem egy vízalatti ,,levegőtárolóból" lélegzett a búvár, hanem egy kompresszor segítségével sűrített levegőt pumpáltak neki egy csövön keresztül. A vízhatlan búvárruha így már szabadabb mozgást biztosított a búvár számára, bár a légzőcső hossza továbbra is korlátozta, tehát Seibe berendezése sem oldotta meg tökéletesen a vízalatti szabad mozgás kérdését.

A probléma végleges megoldására a 40-es években került sor, amikor Emil Gagnan, a sűrített levegő egy neves szakértője és Jacques Cousteau együtt fejlesztették ki a légzőautomatát. Ezzel az eszközzel egy palackból lehet lélegezni a sűrített levegőt, a légzés természetes ritmusa szerint, teljesen biztonságosan.Az évek során a légzőautomatát továbbfejlesztették és finomították, egészen a napjainkban használt legtökéletesebb és legmegbízhatóbb modellekig. Ha ezek az újfajta felszerelések meg is szüntették valamely módon a légzés nehézségeit, a sikeres vízalatti úszáshoz még további akadályokat is le kellett győzni, többek közt például a vízalatti látási viszonyok, a hőmérséklet és mozgás problémáit.